Én nem csak rosszindulatú nem tudtam lenni, de semmi egyéb sem: se rossz, se jó, se aljas, se becsületes, se hős, se féreg. Most pedig itt tespedek a zugomban, és azzal a teljesen meddő, rosszmájú vigasszal hergelem magam, hogy okos emberből nem is lehet komolyan semmi, csakis az ostobákból lehet valami. Igen, kérem, okos embernek a tizenkilencedik században mindenekelőtt gyenge akaratú lénynek kell lennie, ez erkölcsi kötelessége: az erős akaratú, cselekvő embernek pedig mindenekelőtt korlátoltnak kell lennie. Ez a meggyőződésem negyvenesztendős. Én most negyvenéves vagyok, negyven év pedig - egész élet! Ez már valósággal aggastyánkor! Negyven éven túl élni illetlenség, alávalóság, erkölcstelenség! Feleljenek őszintén: ki él negyvenen túl becsületesen? Megmondom, kik élnek: az ostobák meg a gazemberek. Ezt én szemébe mondom minden öregnek azoknak a tiszteletre méltó aggastyánoknak, azoknak az ezüstös hajú, jó illatú aggastyánoknak - mindnek! Az egész világnak a szemébe mondom! Nekem jogom van így beszélni, mert magam is elélek hatvan esztendeig. Hetven esztendeig elélek! Nyolcvan esztendeig elélek!… Álljunk csak meg! Hadd fújom ki magam…